Marosvásárhelyi Remete Szent Antal Plébánia

Nézd meg blogomat:

szenegetoistvan.blogspot.com

Találkozzunk ott. Várom, hogy megfeddj, int, bátoríts, hozzám szólj.

Jöjj ma Atyádhoz, bárhogyan is állsz,

összetört életed add neki ma át, 

a halál óráján így szólt a Golgotán:

Elvégeztetett! Jöjj ma hozzám!

Temetésedre szomorúan érkeztem.

Tudtam, hogy  nagyon fog fájni. Lehettünk vagy ötszázan, mindenkinek fájt. Túl fiatal... ilyen hirtelen... Kicsit perlekedtem miattad Istennel, miért nem tett csodát, és Te akkor ma még miénk lehetnél...

Ahogy körbeálltunk Téged, hallottuk a gitárod... kezdődött az ima, a hálaadás, dicsőítés. Néztem a képed, és mintha csak Te szóltál volna: igen, imádkozni, hálát adni, dicsőíteni kell. Ott és akkor, nem ment ez nekem... s mégis... lassan-lassan... énekelni kezdtem én is. Nem a számmal, az néma maradt. De ott bent, mégis... valahol glóriát énekeltem és alleluját, amit oly sokszor a Te lelkedből is hallottunk.

Szépen énekeltél, Lóri. Tehetséges voltál, sok talentumot kaptál. Jól használtad őket, mert továbbadtad, nekünk, sokaknak. Azt énekelted, üzented nekünk, hogy nem élhetünk úgy mint Jézus, csak ha Jézussal élünk. Ha Őrá nézünk, Őt hallgatjuk, Őt dicsőítjük. Csodáltunk Téged, mert Te ezt tudtad tenni tanítóbácsiként, zenészként, a keresztény ifjúsági élet oszlopaként, a Mária-rádió önkéntes munkatársaként, a zenecsoport vezetőjeként. A Psallite hangjai -vallom- az Egyház gyönyörű ajándéka, Isten-magasztalása. Bárcsak lennének sokan, akik helyedbe tudnak állni, énekléssel dicsőíteni az élő Istent.

Temetésedről úgy jöttem el, mint egy ünnepről. Mint egy hosszan tartó, összefüggő, éneklésbe forduló imanapról. Most nem perlekedem Istennel. Elmentél, teljesen Övé lettél. Isten hazahívott, és Rezső azt mondta, ő biztos benne, hogy kapsz egy mennyei gitárt szentjei körében. Hát dicsőítsd Őt, a Szeretet Istenét és járj közben értünk is a szentek között a mennyben.

Ismerős ismeretlen

Egy rendhagyó találkozás

Postás. Minden reggel pontosan érkezik. Bicikli le, lépcsőn fel, újság postaládába be... és megy is tovább. Mindig ugyanaz a mozdulat. Amikor megszólítom, tekintetéből olvasom: hát ezt vártam! Végre, kezet foghatunk. Jó napot kívánok! Dicsértessék Jézus Krisztus! 

Meglepődök. Hónapok óta elmegyünk egymás mellett, mindenki a maga munkájára összpontosít. Pedig katolikus ő is, én is. Pedig emberből vagyunk, megszólíthatók és szerethetők. Semmi perc alatt hullnak le falak, gátak.

A belső zsebből most egy feszület kerül elő. "Jezsuiták neveltek!" - mondja ő. "Ez itt az erőm" - és megszorítja kezében a keresztet. Szavaiból jóságot, kibuggyanó könnyéből megrendültséget hallok ki.

És nem akármilyen kereszt ez. Elől csodálatos korpusz. Hátul a kereszt útja, miniatür stációk megformázva. Érintése hitről, amolyan hamu alatt felszítást váró parázs lélelkről árulkodik. Ez a postás sok újságot, szíve felett egy sokéves feszületet, de az élő Krisztust is hordozza.

Magamba szállok. Holnap is, utána is meg kell szólítanom, továbbra is Istenhez, az Élet forrásához kell "postázzam" ezt az egyszerű embert. 

Elgondolkodtató, nem?

Egyház, család, ima

Szatmáron jártam

A kilencvenezres szatmári egyházmegye lezárta a Biblia évét. Beszámolók szerint jó volt közelebb kerülni a Szentíráshoz, remények szerint a lelkekben és a plébániákon megtermi gyümölcsét.

Most az Ima Éve kezdődik el. A Lelkipásztori Napokra a szentegyházi György házaspárral és Erika nővérrel mi is elmentünk. Színes, sokféleségben érdekes, fiatalos egyház arca mutatkozott meg előttünk. Normális, mosolygó püspök, az emberek nyelvén szólva, könnyedén nevetgélve, örömteli megnyilatkozásaival volt jelen övéi körében... Lepedus István, négy (hamarosan öt) gyermek édesapja a szervezői munka lelke, a lelkipásztori terv mozgatórugója. Hiteles ember. Sok kéne ilyen, a mi egyházmegyénkben is.

A műhelymunka, melyben szüleink, nagyszüleink imára buzdító gesztusaira és szavaira emlékeztünk mély érzéseket mozgatott meg mindnyájunkban. Bárcsak lenne egyre több imádkozó család.